Nem kérdeztem meg a közvéleményt, de valószínűnek tartom, hogy mindenki álmodott vagy álmodozott már arról, hogy a levegőbe emelkedik, és repül. Nem Concorddal, nem TU 164-essel, mert úgy könnyű. Hanem úgy, ahogy a költők megírták. Nagy László szerint legszebb álma a repülés volt; ő nem úszva szállt a levegőben, mint mások, hanem karját az oldalához szorítva, nyílegyenesen emelkedett magasba. Az ember mindig vágyott a repülésre, mióta világ a világ: az emberfejű, madártestű kimérák rajzai, Daidalosz és Ikarosz mondája, Illés próféta égbe száguldó szekere, angyalok és démonok tanúskodnak róla, milyen régóta él bennünk, emberekben az önerőből való repülés vágya.A gyerekeknek a kereszt alakban összeszögelt lécek vagy akár a kiterjesztett karjuk is elég ahhoz, hogy futva, zúgva, berregve, átéljék a felszállópályán magasba emelkedő pilóta élményét. Emelkedni és repülni vágyunk, s minden korban, önkéntelenül a szárnyalással azonosítjuk a legnagyobb dolgokat, a szabadságot, a szerelmet és az üdvösséget.
Lázár Ervin írásművészetét ilyen eszmék irányították, akkor is, ha nem így nevezte meg őket: ritkán írta le a szabadság, szerelem, szeretet, üdvösség szavakat. De ezeknek a szépségét és hatalmát jelenítette meg akkor is, amikor önfeledten játszó, vitázó, versengő, vetélkedő gyerekekről, vagy éppen egymást végkimerülésig püfölő bokszolókról írt – és akkor is, ha a zsoldosok elől menekülő Máriát s a kis Jézust mentette Rácpácegres összetartó népe.
Égből pottyant kisangyalok, az írószoba ablakán bekukkantó kamasz angyalok, szentként tisztelhető asszonyok, tündérszép, ibolyaszemű lánykák és a falu közösségében váratlanul feltűnő, különleges képességű, csodát művelő idegenek népesítik be novelláit. Ugyanilyen gyakran bukkannak föl írásaiban fenyegetőn a fegyveresek és felbujtóik, a kérlelhetetlen adóvégrehajtók, a ki- és betelepítők, a gyanús jöttmentek, néha maga az ördög. Összecsapásaikat izgalommal olvassuk, és akkor is jól érezzük magunkat, ha nem a jók győznek, mert az emberségből jól vizsgáznak a pusztaiak. Jutalmuk nem is marad el: a géppuskások golyói leteríthetik őket, de ha amazok eltakarodtak, a mellbe lőttek fölülnek, és kiköpik az ólomgolyókat.
A pusztát vagy a várost megmentő szelídség és jóakarat győzelmei mellett Lázár Ervin meséiben sok a játékos természetismertetés, a gyermek és a felnőtt hasznos mulatsága, a meghitt beszélgetés apa és gyermeke között, s ez olykor még a labdarúgó mérkőzésnél is érdekesebb egy tízévesnek. Feltűnően sokszor találkozunk a valóságmesékben madarakkal – sárga- és feketerigókkal, gyurgyókákkal, tengelicékkel, még sasokkal is. Föl sem tudnám sorolni őket, oly sokan tollászkodnak, röpködnek, siklanak, fütyörésznek a jóízű párbeszédekben. A kisfiú valóságos madárszakértőként ellenőrzi a közös sétákon, hányféle madár burukkol, cserreg, csivitel, dalol, huhog, kacag, kakukkol, károg, kelepel, kopog, süvölt, vijjog a parkban, erdőn-mezőn, vízparton. A Háromkerekű Pakukmadár meg a fán búgó bölömbika is elfér köztük: a játékállatok ugyanúgy élnek és virulnak, mint az igaziak, alig rínak ki humorukkal a tudóskodó felsorolásból.
Az ég és a föld, a testi és a lelki valóság közötti kapcsolatról van szó Lázár Ervin angyalos-madaras gyerekmeséiben csakúgy, mint a felnőtteknek szóló novelláiban. A műfaji besorolás nem könnyű, mert a fizikai fölemelkedés meg az erkölcsi, szellemi emelkedettség élményében részesítő felnőtt-históriákat sokszor csak egy hajszál választja el a gyerekésszel is követhető, a kicsiknek is igazságot szolgáltató meséktől.
Úgy vélem, Lázár Ervin – azóta, hogy a hatvanas években rátalált legigazibb hangjára –, egyre inkább átadta magát annak, amire eredendően megvolt a hajlama: a költészetnek, pedig már nem írt verseket, legföljebb tréfás mondókákat, mesébe illesztett versbetéteket gyermekhangra. Prózája sokszor csak formájára nézve próza, valójában tiszta líra: megjelenítette a nem láthatót, s a gyalogosan ballagó elbeszélés műfaját Pegazus-szárnyakkal gyorsította fel. Nemcsak szépen és „költőien” írt, azt más is megteszi. Utánozhatatlanul személyes mesenovelláiban a lét legnagyobb kérdéseivel szembesítette az olvasót.
Dolgozószobájában egyre hatalmasabb ellenféllel birkózott az öregedő író: egy sötét, nagy árnnyal, amely elsötétítette az ablakot és az eget. Az elnémulás fenyegetésétől tartott nagyon. Aggódott, hogy hiába várja Hiripát, e félig tündér, félig boszorkány, síró-nevető múzsát, nem látogatja meg többé kiszámíthatatlan szeszélyeivel, nem súg, nem búg a fülébe – nem megy az írás. A szárnyas ember is, akit olyan nagyon szeretett volna megírni, képtelen fölrepülni, olyan súlya van, hogy beszakad alatta a beton, s elnyeli a föld.
Szerencsére ez az elnyelte-a-föld is remekbe sikerült, amikor szomorúság száll az író tarkójára. Megkönnyebbülhetett, éppúgy, mint amikor A kovácsnál a kandúrhangon parancsolgató ördög lova, ez a félelmetes, fekete monstrum annyi vasat kapott a patáira, hogy beszakadt alatta a föld, és Csillagmajor minden vasával a lábán oda zuhan vissza kénkőszagú lovasával együtt, ahová való: a pokolba.
A Szárnyas emberemben, ebben a felnőtt-gyerek-mesében is hasonló történik, csak fordított irányban. Nem jön az ihlet angyala, hiába serceg a tolla, hiába kopog az írógépe, hiába villog a képernyője, igézet híján a szárnyas embert nem sikerül megírnia. „Írni szenvedés” – ezzel a mondattal kezdődik a mű. De amikor hétéves kislánya kedvéért félbehagyja rosszul sikerült mondatait, és beléfelejtkezik a beszélgetésbe, kiderül, hogy mégsem olyan reménytelen ez az írás. Csak őszintén kell kimondania, hogy „nem sikerült”. Csak a kislányát kell meghallgatnia, hogy mit kellett volna papírra vetni. Csak meg kell fogadni a szeretni valóan kotnyeles, foghíjas kis Első Olvasó tanácsait. Ettől minden derűsebb színben ragyog föl, s már tudja is a megoldást: a szégyenében föld alá süllyedt fehérszárnyú embernek meg kell küzdenie az ott lakó feketeszárnyúakkal, hogy visszahozza a mesét a tisztítótűzből összekormozva, szurtosan. A kislánynak köszönheti, hogy mégis fölemelkedhet.
A tudósok magyarázatai szerint az ember akkor tud fölszállni, ha legyőzi a Föld vonzerejét, a gravitációt. Biztosan igazuk van, bolondság lenne vitába keveredni velük. Emgé-négyzet-per-kettő, és kész. De Lázár Ervin, mint a költők, pilóták és szentek, ismerte az ég vonzerejét is. A megoldó képletet hagyta a csodába, de tudta a titkot, és megmutatta, hogyan kell fölemelkedni. Ő a mi szárnyas emberünk – most is fölülről nevet ránk.
Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum
Vélemény, hozzászólás?