Dömdödöm… mondta Lázár Ervin egyik mesehőse, ami annyit jelent, hogy szeretlek! Valahogy úgy képzelem, hogy Ervin is ezt mondja, hatalmas, bajszos, jóságos óriásként, amint Odafentről fölébe hajol a tolnai tájnak, dömdödöm! – ismételgeti szelíd hangon, kezét a vidék fölé terjesztve, a puszta fölé, amit éltében irodalommá varázsolt, s íly módon halhatatlanná tett. Rácpácegrest, a szántókat, dombokat, dűlőutakat, cselédházakat, a csiraistállót, a gyermekkor minden zegét-zugát. Égi érintésére felneszelnek a pusztai férfiak és asszonyok, gyerekek futnak elő mezténláb a porban s a lórédomb felől, megelevenedik minden, ami volt. Idegen vándorok térnek be a Nagysaroknál, parancsoló katonák érkeznek, bujdosők után kutatnak nagyhangú fegyveresek, titokzatos kujtorgó kér szállást az istállóban, kinek vére szüntelen hull, hogy patakozva elöntse a világot, és holtakat kelt életre egy messziről jött ember…
Milyen nagy a Föld, és milyen kicsi tér is elegendő ahhoz, hogy az író felfedezgesse az élet minden csodáját, minden fájdalmát, örömét, az ember nagyságát. Lázár Ervinnek az Isten termékeny teret adott a mindenség megismerésére.
Lázár lenyűgöző mesélő, megjelenítő képességével a dunántúli major világából szárnyalt fel, s lett az újkori magyar irodalom egyik legjelesebbje. Mennyire szerette megmutatni írásaiban a nyelv szépségét, mint valami mágus, szavakat varázsolt elő a múltból, büszkén röptetve fel az immár csaknem elfeledett paraszti szerszámok, tárgyak elnevezéseit. Azt írta: kocsikenyőcs, s nem kenőcs, és tudni kellett, hogy arra a sárgás-vöröses kulimászra gondolt, amit egy lapos fadarabbal a szekér kerekének tengelyére meg a rud forgójára kentek a kocsisok. De le is írja pontosan a művelet minden részletét, a sasóka, vagyis a szárnyas kerékszeg kiütésétől kezdve a kocsilőcs leemelésén át a tengely – vagy ahogy mondja, a tengő bezsírzásáig. Költészet ez, a munkaeszközök iránti megtanult tisztelet költészete. Ervin tudta, hogy meg kell őrizni mindent, amivel az ember veszkődött a létért. Mennyi szeretettel tudta bemutatni még a traktort is, a pusztába érkezett Hoffhert, aminek kezelője reggelente szúrólánggal melegítette be a vas-körtét, ami a motor orra alól ágaskodott elő! Megírta, hogy Belgiumban vagy hol látott egy kézmíves múzeumot, a régi mesterségek eszközeit állították ki, s fájlalta, hogy nálunk nincs ilyen. Csakhogy ő megmentette ezeket a novelláiban a feledés elől. Aranyjánosi szerelemmel ápolta nyelvünket, s költött neveket, szavakat.
Márai azt írja, hogy Krúdy soha nem hibázott, bármit írt, jó volt. Örökké ugyanabból az anyagból merített, mint legelőször. Lázár sem hibázott. Mindig is azt tartottam, hogy köztünk, akik együtt indultunk az ötvenes évek végén, ő vigyázott legjobban írói világának harmóniájára. Egyszerűen képtelen lett volna rosszat írni. Mindent olvastam tőle. És jó volt olvasni. Tiszta forrás. Szellemi szomjat oltó. Nem írt sokat, de csak mennyiségre mérhető ez így, amit adott, az bőség. Mondogatta, hogy nehezen dolgozik, ami szerintem csak azt jelentette, hogy kerülte a feleslegességet.
Alighanem ő volt közülünk az első, aki számítógépet használt. Jól értette, egy ideig a Magyar Nemzetnél tördelő szerkesztő is volt, s ott már gépen kellett dolgozni. De a posztumusz Naplóban láthatjuk, hogy sokszor kézírással fogalmazta meg a művek első változatait. És a feljegyzései! A Naplóba a heveny időnkénti beírásokban is mekkora stílus-tökély! A mellesleg odavetett mondatok is pontosak.
Mintha a rend híve lett volna.
De csak a műveiben. Amúgy nem sokat adott a formaságokra.
Látta valaki nyakkendősen? Ki nem állhatta a begombolt inggallért. Azzal sem sokat törődött, laffog-e rajta a pantalló, hogy nem jó szabású a zakó. Sokára vett csak egy valódi télikabátot, olyan volt benne, mintha egy óriástól kapta volna kölcsön. Szerencsére Zsuzsa, a felesége sem akarta mássá formálni. Egy időben aztán még szakállt is növesztett a bajszához, kusza volt az is, de akárhogyan is, elbűvölve nézték a nők.
Mesélt mindarról, amit megélt, amit meg akart menteni az enyésző világból. És bár tudása, olvasottsága, tájékozottsága irodalomban, a természet dolgaiban, fák, virágok, gombák, madarak ismeretében igen sokrétű volt, nem mondhatta senki tudálékosnak. Nem volt literátus író. Műveit megélte, nem megcsinálta.
Jó kedvében csipkelődött, ám mindig szeretettel. Persze, aki nem fogta a hullámhosszát, megsértődött. De soha nem mondott, nem tudott mondani rosszat senkiről. Talán ezért is lett a novellák, a regény mellett a legfontosabb a mese. Abban nincs lehetetlen, a szeretet teremt meg mindent.
Sok évnyi barátság volt a mienk.
Egyszer azt mondta séta közben:
– Abbahagyom az írást, és Kálvintéri Lajos néven képeket fogok festeni…
Annál szebb képeket, amilyeneket például a Csillagmajor novelláiban festett szavakkal, aligha készíthetett volna. „ Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj”
Amikor már kórházban feküdt, meglátogattam. Az ápolónő kinézett a kötözőből: – Ervin bácsihoz tetszett jönni?
– Ervin bácsi nagy író, közülünk a legjobb, úgy vigyázzanak rá! – mondtam. Aztán bemenetem hozzá.
Hetvenedik születésnapjára újból kirakatba került a Csillagmajor. De egy függelékkel, egy új ciklussal. Ebben írt a ruhásszekrény alján talált dobozról, amiből fényképnegatívok kerültek a kezébe, üveglemezre vett családi pillanatok. S ahogy forgatta őket, ősök elevenedtek meg, mint valami előhívóban, anya és apa és nagyanya meg mások. Megszólaltak régi hangokon, történet töredékek hallatszottak a fekete üveglapokról. Utak, házak tűntek föl, lucernaföld és fűzes, fácánkakas burrogott, ugartyúk füttyjele hasított az estébe, és ő ment gyerekként, apja erős kezét fogva, fölfedezni az életet.
Fölfedezte, hogy ránk hagyja.
Egy óriás, aki valaha a falusi iskolából hazafelé ballagó kisfiú útját állta, hogy az alig bírt tovább menni míg csak bátorságot nem nyert, s átlépett a hatalmas testen, át az ingén, a mellényén, kabátja hajtókáján Rácpácegres felé, hogy elérjen a Nagysarokig meg a Kissarokig, ahol végre az apja karjába juthatott – egy óriás néz fentről a tájra Lázár Ervin tekintetével, átölelve embereket, múltat szép ívű, klasszikussá vált életművében.
Csíkszentmihályi Róbert, a szentendrei szobrász készítette a síremlékét. Sudár, fehér alak emelkedik a kőlapról a magas fák alatt a Farkasréti temetőben. Vállán felröppenni készülő madár. Talán az égbe száll. Ervinhez. Ahová egyik novellájának hőse, a kútásó is, aki a mély után a magas kékségbe törekedett ásójával, hogy mint lenn a földben vizet, odafönn fényt találjon.
Vélemény, hozzászólás?