Tisztelt Konferencia! Itt senkit sem kell meggyőznöm arról, hogy a kutatás kaland. Önök tudják, hogy az; hogy merészség, kockázatvállalás, bátorság kell hozzá; hogy nem árt az óvatosság; hogy elkel a szerencse. Azt is tudják, hogy ez a kaland tele van gyönyörűséggel és szorongással. Ó, hányszor gondoltam arra, vajon nem másnak kellett volna megírni ezt a könyvet, ilyenkor nevek is jutottak az eszembe. Ami igaz, igaz: lehetőség is kell a kalandhoz.A lehetőséget, hogy megírhassam a Lázár Ervin élete és munkássága c. könyvet ( a Lázár-monográfiát), az Osiris Kiadótól és igazgatójától, Gyurgyák Jánostól kaptam és Lázár Ervin özvegyétől, Vathy Zsuzsától. Bizalmából beszabadulhattam Lázár elárvult írószobájába, kutathattam a kéziratok között, kinyithattam a legendás katonaládát, azaz a levelesládáját, keresgélhettem az íróasztalfiókokban. Kalandjaim terepe nemcsak az életmű szövegvilága és recepciója volt, hanem a teljes kéziratos hagyaték is. Mindezen túl enyém volt az első monográfusok azon kiváltsága, hogy orális forrásaim az adatközlők sokaságát jelentik (a családot, a gyerekkor tanúit, évfolyamtársakat, íróbarátokat).
Előadásomban két dologra vállalkozom: Szeretném bemutatni a kaland stratégiáját; azt, hogy milyen útvonalakat jelöltem ki a kalandozás terepén; hogy vertem le cölöpöket, hogy el ne tévedjek. Az első monográfus dolga nem más a terepen, mint az irtás, az ösvények kitaposása. – A második célkitűzésem, hogy bemutassa ennek a kalandnak néhány nem mindennapi meglepetését.
A kaland stratégiája, utak, ösvények, cölöpök
Az első stratégiai kérdés témámmal kapcsolatban az volt, hogy az életrajz és az irodalomtörténet viszonyát tisztázzam. Megingathatatlan hittem, hogy az életrajzi megközelítés nem egyszerűen választható út a számomra, hanem az egyetlen, amin elindulhatok. Lázárral kapcsolatban nem lehet megfeledkezni arról, hogy szülőföldje, hogy műveket inspiráló tájélménye van; s úgy igaz, ahogy Alföldy Jenő írta, a személyiségében is van valami halhatatlan. Hiába tett meg a modern irodalomtudomány szinte mindent, hogy az életrajz jelentőségét lefokozza, hogy író életrajzát eloldja a művek szövegvilágától, nem tarthattam tiszteletben, hogy a szövegen túl minden „külügy”, nem is hiszek benne. ( Bár most olyan íróról írok kismonográfiát, akivel kapcsolatban majdnem hogy követhetem mindezt. Janikovszky Éva műveihez valóban nem kell életrajzi szótár.)
Az életrajznak és az életműnek könyvemben mégiscsak van hierarchiája. Az előbbi az utóbbiért íródott. Az életrajz rekonstrukciója minden, csak nem öncélú dolog. Kritikusaim méricskélni szokták, hogy a könyv struktúrájában mennyi esik az egyikre és mennyi a másikra. Lapszámokban mérve – meg-megállapítják, bár sohasem sokallják -, hogy a kronologikus életút valamivel hosszabb, mint a jelenségkörökben bemutatott életmű. Valaki azonban már észrevette, hogy az életműről előzetesen sok mindent elmondtam az életút fejezeteiben. Az elbeszélt időbe úgyszólván „behúztam”, aminek a helye valami okból tényleg itt volt, vagy aminek később az életműben nem akartam helyet keríteni. Az életút első fejezete a Kezdetben volt a Nagyszederfa. Nemcsak Lázár életének és életművének emblematikus eleméről, a lázári mesevilág égig érő fájáról szól, hanem arról, ahogy Lázár Ervin történetet mond. A történetek metaforicitásáról, mágikus aktusairól, mitologikus világképéről van szó, arról, hogy mindent földi rög köt, de sose tudni, hol kezdődik a mese és hol ér véget a valóság; hogy a valóságosnak és meseszerűnek ebben a történetmondásban nincs hierarchiája. Megelőlegez és előkészít valamit ez a fejezet abból, ami az életműről szóló második rész kezdetén a mágikus, tündéri realizmus kérdéseit érinti. Ott már axiómákat vélek megdönteni a Lázár-életművel. A mágikus realizmus nemcsak távoli kulturális régiókhoz köthető, nemcsak a nagyregényhez és nemcsak a posztmodernhez. Elég Kelet-Európában Bulgakov, Okudzsava, Ajtmatov nevét megemlíteni. Nyugaton Günter Grass, Otfried Preßler, Italo Calvino műveit, nálunk Gion Nándorra, Lázárra gondolni. Tehát a Nagyszederfa az életrajz kezdetén máris a dolgok közepébe visz.
De semmi egyéb sem öncélú az életrajzzal kapcsolatban. A szűkebb pátria és a családfa magyarázza Lázár hihetetlen toleranciáját, nyitottságát. A vallásit is. (Evangélikusok, reformátusok, katolikusok egyaránt akadnak a családban. Még egy nazarénus nagynéni is. Lázár és Vathy Zsuzsa katolikusok, de Zsiga fiúk evangélikus, hogy örömöt szerezzenek a nagyapjának.) – A ciszteri diák c fejezet ezeknek a diákéveknek a regényéről is szól (Veréb a Jézus szívében), hiszen hihetetlenül nagy a történet életrajzi konnotációja, kár lenne később beszélni róla.
Publicisztikája nem kapott helyet az életmű jelenségköreiben, de az életút három fejezetébe is beillett a kezdő újságíró, a pécsi publicista és az Élet és Irodalom munkatársa. (L. Volt egyszer egy újságíró szak, A pécsi évek, „Drága bajcos barátunk!”) Ha a művek motívumaira publicisztikájában bukkantam, az életrajzi fejezetekben kapott helyet. Például az Esti Pécsi Napló Plajbász Karcsi sorozatában jelent a Szigfrid név. Még nem Bruckner, hanem Keserő, Keserűbb, Legkeserűbb Szigfrid, de ugyanebben a sorozatban szó esik arról is, hogy cirkusz érkezett Pécsre egy kivénhedt oroszlánnal. Lázár akkoriban – az egyetemi szakdolgozata helyett – már írja A kisfiú meg az oroszlánok c. meseregényét. Korai publicisztikájára az okból is rácsodálkozhatunk, milyen kitűntetett helye van benne a gyermek motívumának.
Minden életműnek van hierarchiája. A mesék és novellák mellett szerényebb hely a hangjátékoké. Nem kaptak külön fejezetet az életmű fejezeteiben, de írtam róluk a Nagy idők c. életrajzi fejezetben. Amúgy is előzmények, majd a Csillagmajorban jelenik meg teljes érettségében az egyikük, a Lenn a kútban.
Van cezúra az életút és az életmű között, de belejátszanak egymásba, az egyik a másikért van. Az is stratégiai kérdés volt, hogy a biográfikus fejezetek részletgazdagabbak kell hogy legyenek a Naplóig. A 8o-as évek történéseiről ugyanis maga Lázár a tanúnk. S a Napló (2007) megjelent. Személyiségét, életérzéseit és életének történéseit az utolsó fejezet már a Napló tükrében mutatja be.
Amikor a monográfiaírás kalandjába bocsátkoztam, az út kezdetén felmértem, mi az, ami lehetetlen. Két dolog biztosan: 1. Az, hogy az életmű egyetlen darabja sem fog hiányozni, amikor rekonstruálom. 2. És az, hogy az interpretáció maradéktalanul pontos és teljesen adekvát lesz. Próbálom remélni, hogy az életmű jellegét kirajzoló, maradandónak látszó vagy valamilyen szempontból fontos művek közül egyetlenegyről sem feledkeztem meg. Átéltem, néha milyen reménytelenül törekszünk arra, hogy értelmezéseink megközelítsék az igazságot. Az Isten választott embere c. novellának például maradtak titkai a számomra. Nem is mertem igazán nekiveselkedni, annak idején a Jelenkor szerkesztőségében is így voltak vele. De az értékében nem kételkedtem, talányosságában is megrendített. A Ha három lábon gyábokorsz c. mese az interpretáció harmadik változatában adta meg magát, szerkesztőm, NAGY zsejke a tanú.
Kalandozásaim stratégiájához tartozott, hogy szöveg és valóság között nincs szakadék. Ahogy Angyalosi Gergely írta, a szövegen átvérzik, átsejlik a valóság. Így lesz ez akkor is, ha a referencia eltűnik a történetek mögül. De a „cölöpök” közé tartozott az is, hogy szöveg és szöveg között sincs szakadék. Ha nemcsak műveket, hanem életművet olvasunk, izgalmasan szépek lesznek a motivisztikus összefüggések. Példaként a Csillagmajor egyik alakját, Jósvai Jancsit említem. Fehér gyolcsingében maga a tisztaság, szinte krisztusian az. A remete c. novellában csak ő temetheti el az ezüstkardos vitézt a Nagyszederfa alá. A tolvajban ő érinti meg a kisangyal szárnyát. A Keserűfűben inge alá rejtve ő viszi el a györkönyi temetőbe a virággá vált Pámer Konrádot és Hoffmann Lizit. S amikor a láda, a televízió elönti szeméttel a világot, Jósvai Jancsi egedül őriz egy kis lángot a gyolcs inge alatt. A novellák olvasója a mesék Dömdödömjének nevében szívdobogást hall. Ahogy haladtam, kalandoztam az életműben, a szövegek egymás fényében elkezdtek többnek, másnak látszani.
A „cölöpök” egyike az volt, hogy a Lázár-életmű nem sziget. Látnom kellett, ami körötte, mögötte van. A műfajai sem csak az övék. Meséi egyszerre gyökereznek az európai folklórban, az anderseni mesében, s köröttük ott vannak a modern mese alakzatai. Minden valahonnan, valahova tart. Útvonalakat próbáltam kijelölni az életműben, amelyek a meseszerűség és a mese felé tartanak. De egyre inkább sajnálom, velem együtt Ács Margit is, a Napló szerkesztője, hogy realista novelláinak folyama egyszer csak megszakadt, az útkeresés áldozata lett.
Nem akartam Lázár életművét a gyermekirodalomba száműzni, nem is lehet; de nem is akartam mentegetni (szokás) amiatt, hogy életművének egy nagy hányada letagadhatatlanul oda tartozik. A meséi teszik halhatatlanná, s művei áthagyományozásában a gyerekvilágnak hatalmas szerepe van.
Meglepetések, véletlenek
Tele volt ez a kaland meglepetésekkel, véletlenekkel – és szerencsével is. Egészen különfélékkel. Néhányat megemlítek.
Szinte sóvárogtam arra, hogy egy curriculum vitae-t találjak. Találtam. Játékosat, humorosat, lázárosat, korait. Még a bajszát írta, amikor írta. Így kezdődött:”Dőrypatlan közelében születtem – írta – az Égei-tengeren az Akura Maru nevű tengeri szállítóhajó fedélközében, valamint New Yorkban, Mombasában, Cape Townban és Csíkszeredán. Mikor, hogy. Budapestről nem is beszélve…” És így tovább.
A családfakutatás során nem találtam az egyik őst a sárszentlőrinci anyakönyvben. Pedig ketten kerestük a tiszteletes asszonnyal, miközben három kamasz fia az ebédet főzte. Esteledett, hazaindultam. Másnap a számítógépemen megjelent: „Az Úristen azt akarta, hogy megtaláljuk… Erzsébet.” Se szeri, se száma nem volt az ilyen véletleneknek. Hol azt mondtam, mellém szegődött a szerencse, hol meg azt, hogy áldás van rajtam, miközben ezt a könyvet írom.
Találtam egy táviratot, rózsaszínű és kék szerelmetes levélkéket, amelyekből kiderült, hogy Maminti is, Vacskamaminti is, Vacskamati is Vathy Zsuzsa.
Nagyon szerettem volna megtudni, mikor tért vissza az egyetemista Lázár a nyíregyházi újságírói gyakorlatról Budapestre 1956 októberében. Szinte reménytelennek látszott. De Király Ernő, aki egyetemista évei óta a legjobb barátja volt, megőrizte Lázár Ervin leveleit. Pedig egész életében utazott, költözködött, mint tudósító élt Nizzában, Rómában. Lázár 1956 őszén írt levelében ez áll: „Letartóztatás, fölvonulás, üvöltözés, lövöldözés, szerelem. Úgy szülte ez a forradalom a rendkívüli dolgokat (… ) Szegény Béla (Nimsz), mielőtt meghalt, velem volt. Ezeket az eseményeket nem lehet leírni. Majd, ha találkozunk…” Már csak azt kellett kinyomoznom, ki volt Nimsz Béla, továbbá hol és hogy halt meg. Kinyomoztam. 1956. október 26-án az ELTE Rákóczi úti kollégiuma előtt kapott haslövést. A kapu zárva volt. A lányok lepedőben húzták fel a sebesült nemzetőrt. A húszéves bölcsészhallgató elvérzett. A szemtanú Praszna Erzsébettel is összehozott a sors. Tehát Lázár Ervin október 26-án már a pesti utcán volt.
A legnagyobb meglepetések azok voltak, amelyek a kéziratok között kutatva értek. Az egyik legnagyobb az volt, amikor a 4. sz. kartondoboz 24. sz. dokumentumát kinyitottam. A/4-es kék spirálfüzet. Egyetemista koromból ismerős, kék volt vagy barna. A hagyaték tele van ilyenekkel. 1970 májusában írta ebbe a füzetbe az első mesét, 1971 szeptemberében az utolsót, a Dömdödömöt. Ami a két dátum között a füzetbe került, az mára mind kanonizálódott. Íme: Mit ugrálsz hideg? A bárányfelhőbodorító, Rácegresi és Pácegresi, A Hétfejű Tündér, Marci és a szeplők (Szökevény szeplők), A zokni és a lyuk (A lyukas zokni) Nagyapa meg a csillagok, Virágszemű, Dömdö-dömdö-dömdödöm. A mesék között novellák is vannak. Vázlat a Masokó Köztársasághoz, Hét szeretőm, Simf, a füst. A lapok mindkét oldalára írt – kék tintával, a címeket zölddel. Alig javított. Néha rajzolgatott is. Szenzációs év volt. Lázár Ervin még nem az a „szárnyas emberünk”, akinek „írni nehéz”.
Nagy, filológiai kaland volt, amikor egy-egy mű több változatára is rátaláltam. Ilyenek a Masokó Köztársaság kéziratának változatai. A harmadik változat jelent meg az Élet és Irodalomban, majd Buddha szomorú c. kötetben. Mint a szobrász, úgy hántott le a szövegről minden fölöslegest. Egyre elvontabb és tömörebb lett a novella, valahogy úgy, ahogy a világ bezárul ebben a novellában. Az első változatban még Soko vagy Sokó Köztársaság a cím. Ha eljátszunk vele és megfordítjuk: okos. Neve is volt a hősnek: Lázics Jenő. (A kisfiú meg az oroszlánok egyik hőse Láz Jenő. Láthatóan alteregó mindkettő.) Lázics Jenő még király akar lenni, ez nem sokat jelent, mert minden volt már: hóhér, asztronauta, gímszarvas és fertőtlenítőszer. A történet végén őexellenciája. Fura figura, olyan, mint egy úr „zöld köcsögkalapban”. Vannak nevek körülötte is: Piroska, Szidónia, Makk Hetes, Csajkovszkij-park, egytől egyig eltűnnek. A második változatban már Rongy-fennsík van, Északi-Salétromfény. Végül tovább zsugorodik a világ, ebben a szabadság-novellában, a Masokó Köztársaság kisebb lesz albérleti szobánál is: „Az államhatár a bőre lett, az orra Tömpe hegység, a jobb szeme Szeretetkút, a bal szeme Barátságforrás.” A második és a harmadik változat már nagyon hasonlít egymásra. De a második változatban még olyan tisztségek voltak, hogy főcipőpucoló, főzsonglőr, fővillanyszerelő. Csak a főröhögnök maradt. A harmadik változatban olyanok vannak, mint a bánatügyi miniszter, a marháskodások főelőadója, csámcsogási biztos, főfáznok. Eleinte mintha a szobrász vésője dolgozott volna, később a szöveg finomhangolása történik. A szemünk előtt.
Egyet nem remélhettem, nem várhattam: azt, hogy kiadatlan remekművekre lelek. A Napló olvasója nem táplálhatott ilyet. De a katonaládában mégiscsak várt valami.
1996-ban a Kortársban megjelent a Mit tettél Forrai Lőrinc? c. novella. Lázár lábjegyzete szerint 1964-ben írta, de nem az asztalfióknak, hanem elküldte egy pályázatra. Testvérgyilkosságról, apagyilkosságról szól a novella. Két magyar parasztfiú válik Káinná és Ábellé ávósruhában. A novella megsárgult, töredezett kézirata ott maradt bizonyítékként a katonaládában. Ámultam, hogy el merte küldeni a honvédelmi minisztérium pályázatára. Gyermeki naivság kellett hozzá. A legjobb, ami történhetett, hogy nem kapott választ.
Volt olyan meglepetés, amely post festa, a könyv megjelenése után ért. A bizonyítékok, amelyek a Dömdödöm név megfejtéséhez, s az Ottlik-Lázár kapcsolat bizonyításához hiányoztak, a könyv megjelenése után kerültek elő. Az Élet és Irodalomban megírtam ennek a meglepetésnek történetét, a Napút lapjain pedig közreadtam a dokumentumokat. Lehet, hogy abbahagyhatatlan könyv a Lázár-monográfia, de már éli a maga életét.
„A könyvek fütyülnek rá, hogy ki olvassa őket, vagy hogy olvassák-e őket egyáltalán” (Allan Bennett: A királynő olvas). Én mégiscsak nagyon szeretném, ha odakerülne a könyvtárak polcaira, ahol ki tudja várni olvasóját.
Vélemény, hozzászólás?