Volt idő, midőn az anekdotát: az anekdotikus motívumokból építkező történeteket valóságos „istencsapásaként” mutatták be irodalmunk tudós értelmezői. Mi több, szinte „nemzetkarakterológiai” teóriák is születtek ezen a nyomon, állítván, hogy a magyar elbeszélő hagyománynak ez a valóban karakteres vonulata arra utal, hogy szeretjük elkerülni a drámai helyzeteket, a határozott állásfoglalást, következésképp idegenkedünk attól az irodalomtól, amely önvizsgálatra és cselekvésre buzdít bennünket. Való igaz, hogy irodalmunk egyik (de nem egyetlen) műfajteremtő hagyománya az adoma, az anekdota, s aki futólagosan áttekinti elbeszélő irodalmunk több mint félezer esztendős történetét – mondjuk Heltai Gáspártól Jókai Mórig és Mikszáth Kálmántól Móricz Zsigmondig – folyamatosan anekdotázó kedvvel és előadással találkozik. Úgy hiszem, hogy nem kell szégyellnünk ezt a hagyományt: az anekdotaműfaj ugyanis igen alkalmas arra, hogy egyetlen rövid szövegegységben reprezentálja az elbeszélő irodalomnak egy egész sor műfaji változatát: a történetmondást, a példázatosságot, mi több, az írói vallomást – az írói szubjektum nem egyszer lírai jellegű megnyilatkozását. Olyan írókra gondolok, mint Örkény István, Sütő András és Csurka István – és természetesen Lázár Ervin, akinek írói világában az anekdota hagyományos ábrázolástechnikája és szerkezetalakító módszere igen fontos szerepet kapott.
Az anekdota közeli rokona a mesének, és a mese, miként ezt számtalan műfajelméleti és –történeti kézikönyv megállapítja, minden elbeszélő műfaj és technika ősforrását jelenti. A mese természetesen, mind a maga történetiségében, mind műfaji természetében nem pusztán gyermekek számára készül, a mesemondó, illetve hallgatósága (később: olvasóközönsége) az egyén és a közösség számára fontos ismereteket, netán példázatos formában előadott ismereteket kínál, illetve vár a történettől. Lázár Ervin meséi is ilyenek, igaz, ezeket egyformán számítanak a felnőttek és a gyermekek érdeklődésére. A meseműfaj, már ősi története és elterjedtsége is utal erre, rendkívül gazdag, széleskörű és változatos, és mint a huszadik század világ- és magyar irodalma is mutatja, ma is jelen van az irodalmi kultúra felsőbb régióiban. Lev Tolsztoj, Alexander Milne, Sain-Exupéry, Alain Fournier meséire vagy éppen T.S. Eliot macskaverseire gondolok, az ő meséikben, meseszerű történeteikben természetesen a felnőtt olvasó is gyönyörűséget talál: élettapasztalatot, emberismeretet, nem utolsó sorban költészetet.
Lázár Ervin írói pályáját a mesélés elemi készsége és öröme szabja meg. Talán azt is megállapíthatjuk, hogy ez a pálya valahol a mesemondás hagyományos forrásvidékén indult, és kitérőkön keresztül a mesemondásnak egy modernebb, mert költőibb vidékére érkezett. Az első elbeszélések világában még nem az „irodalom” volt a fontos, hanem a történet elemi áramlása, az emlékek kékvirágos romantikája, az az emberi vagy pontosabban gyermeki igazság, amiről a történet hősei, a mesehősök tettek vallomást. A korai elbeszélések világa a gyermekkor és az emlékezés: nekiszabadult játékok, felszikrázó gyermeki indulatok, végzetessé sohasem váló összeütközések, amelyek fölé egy már elveszített tündérország felhőtlen ege borul. Az emlékek és az álmok tágas égboltja, minthogy ezeknek az írásoknak a cselekményét és emlékanyagát mindig a nosztalgikus visszatekintés rendezi el. A történet bizonyára valóságos eseményekre épül, az epizódoknak személyes hitelessége van, az elbeszélés levegőjében mégis van valami meseszerű, valami mitikus. Róluk is elmondhatnók azt, amit Kosztolányi írt a fiatal Gelléri Andor Endre elbeszélő művészetéről: „Tündéri realizmusa fölött könnyűség és fényesség lebeg”.
Ez a könnyű és fényes égbolt később valahogy elborult. Midőn Lázár Ervin fiatal íróként Pécsről a fővárosba költözött, nehezen birkózott meg tapasztalataival: magányosnak, szinte elveszettnek érezte magát. Hasonlóan azokhoz a vidéki Magyarországról Budapestre érkezett ifjú költőkhöz: Ágh Istvánhoz és Bella Istvánhoz, akik nem könnyen barátkoztak meg a nagyváros mozgalmasságával, számukra idegen embereivel. Ahogy ők versben, Lázár Ervin elégikus hangú elbeszélésekben vetett számot a kezdetben barátságtalan világgal, majd lassanként az otthonra találás engesztelő élményeivel. Így talált vissza a mesemondás öröméhez. De ha korábban talán önmagának mesélt, hogy mindig elevenek maradjanak a gyermekkor megtartó emlékei, és az elhagyott természet: a Dunántúl virágai, füvei és madarai adjanak vigasztalódást a mostoha köznapokban, később gyermekeinek mondott mesét vagy éppen tőlük kapott játékos ötleteket. Visszatalált a meséhez, és a mesében találta meg a valóság rejtett értelmét, akár a régiek, akik mitikus történetekben adtak számot arról, hogy mi megy végbe az emberi világban, és mi húzódik meg a látható világ mögött.
Ez valójában már a példázat igen régi epikai hagyományára utal, vagyis a történeteknek – túl az anekdotikus mondanivalón – általánosabb értelme van. A példázat, akárcsak az anekdota és a mese, a leginkább régi epikai kifejezésmódok közé tartozik, az egyszeri történet ilyenkor általános jelentőséget kap, valamilyen emberi tulajdonság, magatartásforma, lelki habitus karakterét világítja meg. Lázár Ervin történetei, minden hangsúlyozott egyszeriségük mellett is, nem egyszer kapnak példázatos értelmet, természetesen az állatvilágból származó epikai hősök is ilyen értelmet hordoznak, s ahogy a népmesék, a népi példázatok hősei, valamilyen erkölcsi, mentális tulajdonság jelképei lesznek. Ezek a tulajdonságok többnyire értékhordozók, nem egy alkalommal az emberi társadalomban tapasztalt visszásságok és vétkek ellenében hordozzák és képviselik a természetes emberi, erkölcsi értékeket: az okosságot, a jóindulatot, a hűséget és mindenekelőtt a szeretetet. Lázár Ervin műveiben ez utóbbi fogalom mindig központi szerepet kap, mondhatnám, egy „szeretet-deficittel” terhelt világban és társadalomban képviseli igen erős hangsúllyal a felebaráti szeretet hagyományos (és mára bizony alaposan megfakult) értékét.
Mindez magyarázatot ad arra is, hogy Lázár Ervin történetei miért lettek olyan népszerűek, nem csak a gyerekolvasók, hanem a felnőttek között is. Meséinek évtizedek óta nagy táboruk van a tízen aluli közönség körében, s mint tapasztalom, kedves olvasmányok a felnőttek között. Rendre ott látom őket tanárok, újságírók és tudós irodalmárok könyvespolcain, természetesen nekem is kedves olvasmányaim. A hétfejű tündér című kötetének hősei: Mikkamakka, Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és Vacskamati, aki bizonyára a mese-univerzum macskáinak népes közösségébe tartozik, hamar népszerűek lettek a különféle korosztályokhoz tartozó olvasóknál. Joggal tartanak igényt erre a népszerűségre a Berzsián és Dideki című mesekönyv hősei is: maga Berzsián, a kiváló, de mostanában írásundorban szenvedő költő, Sróf mester, valójában „ezeregymester”, aki bámulatos fürgeséggel barkácsol a televízióból taligát s a taligából televíziót, Violin, a dobhártyarepesztő csudazenész, a locska-fecske Zsebenci Klopédia, továbbá Dideki, a télen is virágzó kis kert úrnője, Ribizli, a repülő kutya, aki a virágok illatával táplálkozik, és ellenségük: Áttentő Redáz, aki ha leveszi keménykalapját, a szurokfekete fejéből áradó sötétséggel homályba tudja borítani a fél világot. Ők Lázár Ervin ma is népszerű mesehősei.
A meséhez mindig erősen karakteres: gyönyörű avagy förtelmes, jóságos avagy szörnyűséges hősök kellenek. E mesehősök természete és egyénisége alakítja ki a mesevilágot, a történetet, hozza létre a történet „levegőjét”. A mesevilág és a történet kulcsfigurája ezúttal Berzsián. Telve jó szándékkal, szeretettel, telve gyötrő kétséggel és elégedetlenséggel, minthogy nem jön az ihlet, késlekednek a híres „jobbladák”, amelyek természetesen sokkal szebbek szoktak lenni, mint a „balladák”. Annyira késlekednek, hogy a termetes költő még azt is elmulasztja, hogy hatvanadik születésnapján versben köszöntse hőn szeretett mesterét. A történetet, amely e szomorú mulasztást és a mester „hatvanésháromnegyedik” születésnapján bekövetkező elégtételt megörökíti, Csorba Győzőnek ajánlotta Lázár Ervin, midőn Berzsián költő kedvének elborulását, majd csudálatos felderülését elmeséli. A mesének személyes jelentése van, ez a személyesség nyilvánvalóan az érettebb olvasó megértésére számít, minthogy ez az olvasó nemcsak a fordulatos-csodálatos történet iránt érdeklődik, inkább az foglalkoztatja, ami a történet mögöttes terében található. Vagyis az író világlátása, élettapasztalata, emberismerete és személyes mondanivalója. Berzsián költő küszködése saját rosszkedvével, fortyogó indulataival és megbékélése a világgal, önmagával.
A mese költészete ebből a személyességből ered. Lázár Ervin mesenovelláinak mindig a költőiség a legfőbb ereje. Ennek a költőiségnek lehet forrása a történet során alkalmazott dramaturgia, amely általában a világ mese- és mondakincsének ősrégi hagyományait követi. Ilyen mese-dramaturgiai eljárás a jó harca a rosszal: Berzsián és barátai küzdelme Áttentő Redáz ellen, amely a fény és a sötétség mitikus viaskodását fejezi ki. A költőiség forrása továbbá a szelíd humor és irónia, mellyel Lázár saját mesehőseit – Berzsián esetében önmagát is – szemléli és ábrázolja. Ennek az iróniának időnként éle van: a mesevilágon kívül álló valódi világot ítéli meg, azt a világot, amelyben „az emberek lopnak, csalnak, hazudnak. Lustálkodnak. Vizezik a bort. Klórozzák a vizet. Egymásnak vermet ásnak. Részrehajlók, kárörvendők, önzők, zsugoriak, gyávák, pöffeszkedők, irigyek, kontárok, tohonyák.” Igen, Berzsián költő és barátai nem sok bizalmat éreznek az iránt a világ iránt, amely a mese tündérbirodalmán kívül található. A mese ebben a tekintetben a tapasztalat és a valóság kritikája is, mint ilyennek – mindig morális üzenete van.
Végül a költőiségnek talán legfőbb – szüntelenül buzgó, bővizű – forrása a nyelvi ötletesség és humor. Lázár Ervin, mondhatni, kezdettől fogva önálló mesenyelvet teremtett, rendre ezen a nyelven beszélteti könyvének hőseit. A nyelvi játékosság, a játszi szóalkotás és szóképzés szabja meg ennek az egyéni mesenyelvnek a természetét. Már a mesehősök neve is csupa játékos ötlet: Zsebenci Klopédia, Szőrénszőr Tejbajszán, Áttentő Redáz. Aztán Berzsián rosszkedvének fokozatai: a hervadtdália állapot, az elázottzászló, majd a vízzel-telt-szarvasnyom szomorúság! Így érzi magát a költő aki nem írt elég elégiát s elodázta az ódákat: így aztán nem is tehet mást, beül barátaival a Hörpentő nevű szörpentőbe, ahol Vinkóci Lőrénc méri a bort.
Vélemény, hozzászólás?